Egy ismerősömnek elmondtam hol dolgozok és kivel, erre ezt modnta: Felfordulna a gyomrom ha ilyenekkel kéne dolgoznom

- Régen az ilyeneket ledobták a Tajgetoszról – mondta ismerősöm, akivel a buszon beszélgettünk. Miután megtudta, hol dolgozom, elszörnyülködött, majd tovább folytatta:
- Én bizony nem bírnám ki, felfordulna a gyomrom…- egy ideig nem szóltunk egymáshoz, megállt a busz, leszállt, integetett…
Továbbutaztam, s visszagondoltam arra az első napra, amikor megláttam a nyolc
fogyatékos gyereket. Alig bírtam visszatartani könnyeim.

Hirdetés
Akkor is erős leszek! Biztattam magam, bár ez csak félig sikerült. Hazafelé menet már fojtogatott a sírás. 
Odahaza tetőzött szomorúságom, jól kibőgtem magam, s másnap reggel újra megpróbálom… megpróbálom… megpróbálom – mondogattam magamban.
Az ajtón belépve elcsukló hangon köszöntem kolléganőimnek. Ugyancsak halkan köszöntek vissza.
Elkezdődött a műszak.
Egy anyuka mosolyogva, nagy hangon köszönve babakocsival tolta be a szobába tizenegy éves kisfiát. A gyerek fülig érő szájjal vigyorgott, s mindössze egy hang jött ki a torkán…ö…ö…ö.
Azután letették a szőnyegre. Anyuka még néhány jó tanácsot adott a gondozónőnek, s elköszönt.
- Milyen hosszú négy óra lesz! – sóhajtottam, és hajtogatni kezdtem a kistakarókat, ne kelljen a gyerekre nézni, aki ült a szőnyegen, előre- hátra ringott, s egyre hangosabban ő- zött.
Később sorra hozták be a gyerekeket, hasonló korúak, hasonló állapotban. Feltűnő volt köztük egy majdnem kopasz gyerek. Szemei rám meredtek, mintha azt mondaná: - Nézz már ide!

Hirdetés
Megsimogattam buksi fejét. Előtte azt hittem, végigfut a hideg a hátamon, ha hozzáérek, de nem éreztem semmi ilyet. Leültem mellé a szőnyegre – játékokat adogattam a kezébe. Forgatta, eldobta. Újra a kezébe adtam. Aztán belekapaszkodott a ruhámba, feltérdelt s térden csúszva elment az asztalig, majd vissza. Szemei egy pontra révedtek, úgy tűnt, nem lát.
Később megtudtam, tényleg nem lát, nem beszél és nem is jár.

- Istenem, mért teszed ezt ártatlan gyerekekkel!- pöröltem esti imámban, de nem kaptam választ.
Kaptam viszont erőt, sok-sok erőt!
Ha a tizenkét éves lány lecsúszik a tolókocsiban, felsegítem, s amikor már négyszer, ötször csúszik le, látszik, hogy élvezi, akkor biztatom: - Csússz vissza! Vigyorog rám, fejét ingatja, majd megszorítja a kezem, mégis nekiindul, s egy kis segítséggel visszaül.
Hozom az ebédet – amikor beköszönök, a gyerek félig feláll, s térdelve a konyhába araszol, leül a helyére. Néha sikerül, máskor melléül. Véletlen, vagy akarattal? Nem tudom. Rám néz nagy szemekkel, s kezemet odahúzva, megfogja a kanalat és enni kezd. Amikor befejezi, belém kapaszkodik, feltérdel, visszacsúszik a szobába, leül egy sarokba, s dúdolni kezd.

Hirdetés
Melléülök, cibálja a ruhámat, úgy tűnik, ez megnyugtatja, majd tapsolni kezd, s elégedetten vigyorog.
Majdnem kopasz fejét megsimogatom – s elfelejtem ismerősöm, s azt, hogy hol is van a Tajgetosz!?

Talán egy év telt el, amikor rohanva szálltam fel a trolira…még ki sem fújtam magam, amikor megláttam a fogyatékos gyereket, édesanyjával. Odamentem. Kedvesen üdvözöltük egymást, beszélgetni kezdtünk…egyszer csak a gyerek, kissé felemelkedett a babakocsiból, furcsán ő-zött, és tapsikolni kezdett…édesanyja nem szólt semmit, de láttam egy könnycseppet a szemében…én is megkönnyeztem…érzékenyen érintett, hogy a gyerek felismert….

Hirdetés